Piroska Mészáros

És gyönyörű, hogy hogyan tudunk kapcsolódni a belső képekhez. És valóban ez az, ami gyógyító, hogy az édikó terápiájában az a poén, mi a helyszínekkel dolgozunk, a mesebeli helyszínekkel. Hol látod magad ebben a mesében?

De ott is, hogy kiérzékenyítjük az érzékszerveket, milyen hangot tudsz kihozni, milyen illatot érzel, mit tudsz megtapintani. De hogy működik itt, fotelben ülnek a páciensek? Hú, hát ami nekem a csodálatos volt, annyira, hogy egy nagy teremben ültünk, és hogy ennek nagyon hamar híre ment, hogy mesét lehet hallgatni, és lehet ahhoz kapcsolódni,

És aztán az volt, hogy minden héten 25-en, 30-an bejöttek erre a csoportra. Volt egy kis harangom, akkor azzal már bevezettem, hogy itt most lesznek a mesék, akkor lehet, hogy körbeadtunk egy gombolyagot, vagy egy kendőt, tehát, hogy valahogy így belevarázsolódtunk a mesebirodalomba, és aztán

Mindig igyekeztem reflektálni arra, mi valahogyan van az osztályon, és hogy eszemültött egy történet arról, hogy volt valaki, aki nehezen indult útnak, és hogy megengedi ki, hogy elmeséltem ezt a mesőt. Volt egy teremtőmondóka, amit előtte elmondtunk, a régiekkel együtt mutattuk, megmondtuk az újaknak, megtanítottuk. Megcsinálhatom itt?

Van kedvetek? Én szeretek teremteni. És akkor utána mondok egy rövid mesét, jó? De hogy úgy volt ez a mondóka, hogy földből magba, magból szárba, szárból virágba, virágból kalázba, kalázból cipóba, cipóból testembe, testemből lelkembe, lelkemből lelkekbe. Egyszer volt, hol nem volt?

Volt egyszer két vándor. Nem fogjátok elhinni, hogy mit csinált ez a két vándor. Elindultak vándorolni. Gyanús volt. Gyanús volt, ugye? És csak mentek-mentek ezek a vándorok körbe a világba, és egyszer csak beértek egy sűrű sötét erdőbe, aztán ott egy tisztásra értek,

És akkor észrevették, hogy a tisztásról ott jobbra nyílik egy út. Az utelágazásnál pedig van egy karó, a karón van egy tábla, a táblán van egy írás. Oda megy a két vándor, nézi, hogy mi van odaírva.

Az volt a táblán, ha olyat akarsz látni, amit rajtad kívül még soha senki nem láthatott, akkor ezen az úton fordulj jobbra, az útvégén találsz egy folyót. Kell járt a folyón. Ha átkeltél a folyón, ott találsz egy kőelefántot, azt vedd az öletbe, és vidd föl a magas hegy tetejére, és hogyha ezt megcselekedted, akkor meglátod azt, amit rajtad kívül még soha senki nem láthatott.

Tanakodni kezd a két vándor. Azt mondja az egyik. Nem, nem, nem. Vagy az életünkre törnek, vagy valami cselvetés. De hogy ebből jól nem jöhetünk ki, ez egészen biztos, mert persze, hát most jobbra fordulni mindenki tud, ez nem egy nagy ügy. Odaérek a folyóhoz.

Mekkora? Mert hogyha csak egy ilyen kis patakocska, mi érdem van abban átkelni a túloldalára? Ha meg egy ilyen széles folyó, sebesodrású, esetleg tele van őrvényekkel, veszélyes lényekkel, ki az, aki azon át tud kelni? De tegyük fel, hogy átkeltünk a folyón, és ott van az elefánt.

Mert ha csak egy ilyen kis miniatűr elefánt mérden van, abba fölvinni a magas egy tetejére, ha meg egy ilyen hatalmas nagy elefánt kőből kihez, aki ezt meg tudja mocintani. Szóval nem, ez biztos, hogy ez valami becsapás. Ezzel ez a vándor ment tovább azon az úton, amin nem is tudjuk, mi lett vele. Na de a másik, az nem teketóriázott ennyit. Lefordult ott az úton, végigment, ott volt a folyó, nem volt holmi patakocska.

Széles folyó volt, nem volt híd, széles folyó volt, sebesodrású, és tele volt örvényekkel. De őt már akkor vitte a kíváncsisága. Belevetette magát a vízbe, és derekasan megküzdött azért, hogy átérjen a túlpartra. Kitanulta az örvények természetét, csak úszott, úszott, derekasan dolgozott tényleg, és kiért. Kiért a túlpartra.

És ott volt a kő elefánt. Hát nem volt holmi kis miniatűr elefánt, de akkora sem volt mindegy ilyen hatalmas nagy elefánt kőből. Úgy képzeljétek el, ilyen fióka elefánt. Szóval azért azt is nagyon nehéz volt megemelni.

De már akkor a kíváncsisága, meg amit így eltervezett, hogy ő most már onnan föl akar menni, és látni akarja, fölnyalábolta azt a kőlefántot, és megindult a magas hegy tetejére. Tényleg magas volt az a hegy. Egyébként az első gondolata talán az volt, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, de aztán mégiscsak neki durálta magát, és elkezdett menetelni fölfelé az elefánttal, csak vitte, vitte, vitte, mindenféle kövek gördültek, meg még ilyen kisebb sziklák is, de

De hogy ő nagyon ügyesen manőverezett, és csak vitte, vitte, vitte föl ezt a kő elefántot. És képzétek el, hogy napnyugta előtt fölérte magas hegy tetejére az elefánta. Egy kihalt városka főterén találta magát. Egy teremtett lélek nem volt ott, csak a csend.

és ahogy állt nagy álmékodva, egyszer csak az ölében a kőlefánt megrázkódott, és egy hatalmasat trombitált. A trombita szóra a házakból katonák sereg lettek elő, és kibont kardokkal, szabjákkal rohantak a vándor felé. Hát ő csak elett félteni, reaktor. A kőlefántot előre antotta, a kis kardját mutatta magasra, hogy nem adja olcsón az életét.

És akkor, képzétek el, a vitézek közül a legderekabb megájtintett a többieknek. És azt mondta a vándornak, nem bántani jöttünk téged. Ezer éve várunk rád. Arra kérünk, hogy légy a királyunk. És ahogy ezt kimondta,

A házakból elősereg lettek a lakók. Az idősek, a fiatalok, nők, férfiak, benépesült a birodalom. És a vándor pedig elvállalta a megbizatást, amit a kíváncsiságával és a kitartásával ért el. Hát így volt. Mese volt. Amit mondtam, igaz volt.

Szerintem a kapcsolódással kezdődik, hogy az, ahogy nem olvasom, ugye én is benne vagyok, és kapcsolódunk, és ti is benne vagytok a történetbe, és valahogy ennek a rezgése meg tud jelenni ebben a térben, és ugye jönnek is a képek hozzá.

és hogy érzelmileg egyszerűen behúz. És hogy ez a csodálatos, hogy nem nagyon tornáztatjuk az érzelmeinket, de hogy mégis itt azért megjelennek, és hogy ebből meseterápia legyen, ugye akkor, ha most ezt a mesét veszük, nagyon-nagyon hamar kiderül erről a meséről, hogy ez hol lehet olyan hely a világban, amit még soha senki nem láthatott.